Az istenek nem laborjegyzőkönyvek

Apollón alakja zavarba ejtően sok mindent tart össze. Fényes és távoli. Jóslatot ad, zenét rendez, gyógyít, közben az Iliász elején nyilaival járványt küld az akháj táborra. A „Phoibosz” jelző ragyogót, fényest jelent; a delphoi Apollón pedig a jövőről feltett kérdések egyik legf...

Phoibosz, a ragyogva pusztító

Apollón alakja zavarba ejtően sok mindent tart össze. Fényes és távoli. Jóslatot ad, zenét rendez, gyógyít, közben az Iliász elején nyilaival járványt küld az akháj táborra. A „Phoibosz” jelző ragyogót, fényest jelent; a delphoi Apollón pedig a jövőről feltett kérdések egyik legfontosabb vallási címzettje lett [1]. Ha egy mai márkaépítő ennyi, látszólag eltérő funkciót tenne ugyanarra a figurára, a stratégiai prezentáció végén valaki biztosan kérne egy második workshopot.

Engem mégis éppen ez a sűrűség érdekel. Apollón modern olvasatban megidézheti a véges és a végtelen közötti határt: a mérhető emberi rendet és azt, ami túlvilágít rajta. A ragyogó fény kapcsolható a tiszta, érzelmi ködtől megszabadított megértéshez, a jóslás pedig a predikció képzéséhez. A messziről érkező nyíl olyan okság képét adja, amelynek a forrása nincs közvetlenül előttünk, a hatása mégis pontosan célba ér.

Ezek azonban modern értelmezési javaslatok, nem az ókori görög vallás bizonyított fizikaelméletei. Nem tudjuk történeti tényként kijelenteni, hogy a görögök Apollónnal a matematikai végtelent vagy a tudományos előrejelzést akarták leképezni. A mítosz itt analógiaforrás. Segít egy szerkezetet meglátni, de nem jogosít fel arra, hogy az ókori templom alól részecskegyorsítót ássunk elő.

Mit tud egy mítosz, amit egy definíció nem?

A vallási kép nem ugyanazt a munkát végzi, mint a tudományos modell. A definíció igyekszik csökkenteni a többértelműséget. A mítosz gyakran éppen azzal marad életben, hogy egyszerre több kapcsolatot tart nyitva. Apollón gyógyító és pusztító, zenei és fegyelmező, fényes és távolról halált hozó. Az ellentmondás itt nem feltétlenül szerkesztési hiba. A világ kiszámítható és veszélyes oldalát egyetlen alakban teszi emlékezetessé.

A mítosz ilyen értelemben tömörített viszonyháló. Nem sorolja fel, hogy a járvány, a rítus, a közösségi rend, az isteni harag és a gyógyítás milyen történeti mechanizmusokon keresztül kapcsolódik. Szereplőket és eseményeket ad, amelyekben a kapcsolatok átélhetők. A jóslat sem valószínűségi táblázat. Olyan intézményi helyzet, ahol a közösség bizonytalanságot fordít kérdéssé, majd a választ saját döntési terében értelmezi.

Ez a sűrítés erő. Ugyanakkor kockázat is. A kép könnyen túléli azt a környezetet, amelyben eredetileg értelmes volt, majd szó szerinti magyarázatként kezd működni ott, ahol már mérés, történeti forrás vagy oksági modell kellene. A mítosz akkor segít, ha látjuk, mit rendez el. Akkor vezet félre, amikor a költői pontosságot empirikus pontosságnak olvassuk.

Apollón és a predikció két arca

A delphoi jóslatot utólag könnyű primitív előrejelző szolgáltatásként elképzelni. A történeti gyakorlat ennél összetettebb volt: rítus, intézmény, politikai tekintély, többértelmű nyelv és utólagos értelmezés kapcsolódott össze benne [2]. A jóslat gyakran nem egyszerűen megmondta, mi fog történni. Átrendezte, hogyan gondolkodtak a kérdezők a lehetséges jövőről.

A modern predikció más módszertani világban dolgozik. Adat, modell, hibahatár, validáció és megismételhető eljárás tartja számon. Mégsem teljesen idegen a régi intuíciótól: mindkettő azt feltételezi, hogy a jelenben vannak olyan mintázatok, amelyekből a jövő egy része következtethető. A különbség a korrekció módja. A tudományos előrejelzésnek elvileg nyilvánosan hibázhatónak kell lennie. A szakrális jóslat tekintélye sokszor éppen abból származott, hogy az értelmezés a kultusz és a hagyomány keretében maradt.

Apollón ezért nem a modern prediktív analitika ókori logója. Sokkal érdekesebb alak: megmutatja, hogy az ember régen is intézményeket épített a bizonytalanság köré. A fény itt megvilágítás és hatalom is. Aki kijelöli, mi látható és mi olvasható jelként, az a döntési tér egy részét is rendezi.

A változás kínai nyelve

A kínai változásfilozófiában a jin és a jang nem két merev anyag. Viszonyjelölők, amelyek adott kapcsolatban írnak le összehúzódó, engedő, illetve kiterjedő, domináns tendenciákat [3]. Ugyanaz a jelenség más kapcsolatban más szerepet kaphat. A Változások könyvének trigramjai és hexagramjai átalakulási mintákat tesznek olvashatóvá; fényképszerű világábrázolást nem kínálnak [4].

Itt már erősebb a szerkezeti rím az FD magas szintű szemléletével. A hangsúly a változáson, a relációkon és a helyzetfüggő minőségeken van. A hasonlóság azonban nem azonosság. A kínai hagyomány saját nyelvi, rituális és politikai történettel rendelkezik. Ha egyszerűen „ősi FD-nek” neveznénk, éppen azt a kontextust törölnénk le, amelyből tanulni szeretnénk.

A használható analógia ezért korlátozott. A jin-jang arra emlékeztethet, hogy egy tulajdonság nem mindig önmagában lakik a dologban; néha a kapcsolatban jelenik meg. A hexagram pedig arra, hogy a rendszer állapota és az átmenet ugyanannak a megértésnek két része. Ennél tovább csak akkor érdemes menni, ha a történeti szövegeket és értelmezési hagyományokat is bevonjuk.

Függő keletkezés: a dolog mögött folyamat áll

A buddhista függő keletkezés egyik alapintuíciója, hogy a jelenségek feltételektől függően jönnek létre. Az állandó, önmagában fennálló lényeg helyett oksági és tapasztalati folyamatok kerülnek előtérbe. Az impermanencia tanítása ehhez kapcsolódva azt hangsúlyozza, hogy az összetett jelenségek változnak, a személy pedig nem magától értetődő, változatlan mag [5].

Ez erősen rezonál minden olyan modern gondolkodással, amely a tárgyak mögött hálózatot, történetet vagy folyamatot keres. Egy intézmény szabályok, szerepek, szokások, információk és ismételt döntések együttese; az épület és a név csak a látható héj. Egy személyes identitás emlékek, test, kapcsolatok és önértelmezések folyamatosan rendeződő együttállása lehet; az egyetlen mozdíthatatlan állítás csak az egyik lehetséges önkép.

A hasonlóság itt is félrevezető lehet, ha kihagyjuk a célt. A buddhista elemzés nem általános rendszerelméleti kézikönyvnek készült; a szenvedés megszüntetésének gyakorlati és vallási kérdése vezeti. A modern relációs modell pedig attól még nem buddhista, hogy hálózatot rajzol. A kapcsolat akkor termékeny, ha a közös intuíció mellett a különböző feladatot is megtartjuk.

Ma'at, ṛta és aša: amikor a rend egyszerre kozmikus és erkölcsi

Az ókori Egyiptom Ma'at fogalma az igazságot, a rendet, az egyensúlyt és az igazságosságot nem választotta szét modern szakterületekre. A kozmikus működés, a királyi legitimáció, a társadalmi viselkedés és a halott megítélése ugyanazon rend különböző megnyilvánulásai lehettek [6]. Az indoiráni hagyományban a védikus ṛta és az avesztai aša szintén a helyes rend, igazság és a világ működésének összekapcsolására adott nyelvet [7].

Mai szemmel ez gyanúsan nagyszabású. A csillagok járása, az igazmondás és a jó kormányzás nem ugyanazzal a módszerrel vizsgálható. A régi fogalmak mégis mutatnak valamit abból az intuícióból, hogy a valóság különböző rétegei nem függetlenek. A rossz uralom anyagi károkat, a hazugság bizalmi összeomlást, a rituális rend felbomlása politikai válságot okozhat. A kozmikus nyelv ezeket a kapcsolatokat egyetlen erkölcsi térben tette láthatóvá.

Az FD-vel való analógia itt a rend és a kapcsolat kérdésében jelenik meg. A stabilitás nem puszta mozdulatlanság; fenntartott viszonyok eredménye. Ezt magas szinten ki lehet mondani anélkül, hogy Ma'atból, ṛtából vagy ašából modern operátort gyártanánk. Az istenek és elvek nem azért érdekesek, mert titokban ismerték a mi fogalmainkat. Azért, mert más kulturális eszközökkel érzékelték ugyanazt a nehézséget: a világ működése és az emberi rend nem írható le teljesen egymástól elszigetelve.

A hasonlóság csapdája

Ha elég magas absztrakciós szintre emelkedünk, szinte minden vallás hasonlítani kezd minden rendszerelméletre. Van rend, káosz, átalakulás, egység, különbség, közvetítő alak és végső határ. Ezzel a módszerrel egy konyhai receptből is ki lehet olvasni a kozmosz dialektikáját, különösen akkor, ha a leves elég sokáig fő. [8]

A komparatív olvasat ezért három külön réteget igényel. Először: mit jelentett a szimbólum a saját történeti és vallási közegében? Másodszor: milyen szerkezeti kapcsolatot látunk benne ma? Harmadszor: mire használható ez az analógia, és hol szakad el? Ha a három összecsúszik, a modern elmélet visszavetíti magát a múltba, majd saját tükörképét ősi igazolásként ünnepli.

Apollón nem bizonyítja az FD-t. A jin-jang nem ugyanaz a logikai motor. A függő keletkezés nem hálózatelemzési algoritmus. Ma'at és aša nem univerzális rendszerszabvány. A rokonság a kérdésformák szintjén érdekes: hogyan lehet együtt látni rendet és változást, fényt és veszélyt, egységet és különbséget, előrejelzést és bizonytalanságot?

Amiben Apollón valóban közel kerül

Értelmezési rekonstrukcióként Apollón személye azért alliterál kísértetiesen az FD-vel, mert ugyanabban az alakban találkozik több olyan feszültség, amelyet a modern gondolkodás hajlamos külön polcra tenni. A fény tisztáz, de el is vakíthat. A jóslat irányt ad, de értelmezésre szorul. A zene rendet teremt, miközben érzelmet mozgat. A gyógyító ugyanazzal a távoli erővel képes pusztítani. A mérték emberi formát ad annak, ami túlmutat az emberen.

Ezt nem kell misztikus azonossággá növeszteni. Elég felismerni, hogy a jó vallási szimbólum gyakran viszonyokat őriz, ezért egyetlen állításnál hosszabb életű. Egyetlen alakban képes megmutatni, hogy a tudás hatalom, a tisztaság kegyetlen lehet, a rendnek ára van, és a jövő olvasása mindig visszahat arra, aki olvasni próbálja.

A modern tudomány ennél pontosabb eszközöket épített a mérésre és az előrejelzésre. A mítosz viszont továbbra is erős abban, hogy megmutassa, mit jelent emberként belépni ezekbe a rendszerekbe. A kettőt nem érdemes összekeverni. Egymás mellé téve azonban világosabb lesz, miért készítettünk mindig képeket arról, amit még nem tudtunk képletbe rendezni.

A fény után maradó árnyék

A vallásokban található tudományos vagy fizikai „intuíciók” keresése akkor termékeny, ha nem titkos tankönyvet akarunk találni bennük. A régi történetek megfigyeléseket, félelmeket, rendképzeteket és előrejelzési vágyakat sűrítettek alakokba. Néha meglepően jól ragadtak meg egy viszonyt. Máskor a kép szép maradt, miközben a magyarázatot a tapasztalat régen meghaladta.

Apollón nyila ezért nem egyenlet. A fénye nem laborlámpa. A jóslata nem validált modell. Mégis emlékeztet arra, hogy a megértés mindig egyszerre világít rá valamire és hagy maga körül árnyékot. A tudomány feladata, hogy az árnyékot mérhető kérdéssé alakítsa. A mítoszé talán az, hogy észrevegyük: egyáltalán ott van.

Hivatkozások

[1] Graf, Fritz (2009): Apollo. Routledge; továbbá Homérosz: Iliász, I. ének, valamint a Homéroszi himnusz Apollónhoz.

[2] Scott, Michael (2014): Delphi: A History of the Center of the Ancient World. Princeton University Press.

[3] Perkins, Franklin (2015): “Metaphysics in Chinese Philosophy.” Stanford Encyclopedia of Philosophy.

[4] Hon, Tze-ki (2019): “Chinese Philosophy of Change (Yijing).” Stanford Encyclopedia of Philosophy.

[5] Coseru, Christian (2009, frissítve): “Mind in Indian Buddhist Philosophy.” Stanford Encyclopedia of Philosophy; valamint a függő keletkezés és impermanencia klasszikus buddhista tanításai.

[6] Assmann, Jan (2001): The Search for God in Ancient Egypt. Cornell University Press.

[7] Boyce, Mary: “Aša” és kapcsolódó szócikkek, Encyclopaedia Iranica; Jamison, Stephanie W.; Brereton, Joel P. (2014): The Rigveda: The Earliest Religious Poetry of India. Oxford University Press.

[8] Smith, Jonathan Z. (1982): Imagining Religion: From Babylon to Jonestown. University of Chicago Press.