Az emberiségdrámától az űrhajó-sitcomig

Vannak művek, amelyek az egész emberi vállalkozást próbálják egyszerre színpadra tenni; egyetlen történet kerete szűk volna hozzájuk. Dante végigvezeti az olvasót egy erkölcsi rend szerint tagolt túlvilágon. Goethe Faustja tudást, élményt, hatalmat és önigazolást akar anélkül, ho...

Három nagy mű, amely túl sokat akart egyszerre

Vannak művek, amelyek az egész emberi vállalkozást próbálják egyszerre színpadra tenni; egyetlen történet kerete szűk volna hozzájuk. Dante végigvezeti az olvasót egy erkölcsi rend szerint tagolt túlvilágon. Goethe Faustja tudást, élményt, hatalmat és önigazolást akar anélkül, hogy előre megmondaná, melyikért mennyit kell majd fizetni. Madách Ádámja korszakról korszakra újra nekifut az emberiségnek, Lucifer pedig minden berendezett világ mögött megtalálja azt a repedést, amelyen át az eszmény saját következményei közé zuhan.

Ezeket a műveket gyakran filozófiai drámaként, vallási költeményként vagy nemzeti klasszikusként rendezzük polcra. A polc rendes dolog, csak hajlamos elrejteni, hogy valójában milyen műveleti térrel dolgoznak. Mindhárom létrehoz egy világot, szabályokat ad neki, szereplőket enged be, majd megmutatja, mi történik, amikor egy emberi vágy végigfut a rendszeren. Ez már majdnem sandbox, csak a játékos helyén még az olvasó áll, a programkód helyén pedig vers, jelenet és allegória.

A hasonlatot nem érdemes túlhúzni. Dante nem videojáték-tervező, Goethe nem rendszeranalitikus, Madách pedig nem procedurális történetgenerátort írt. Mégis közös bennük, hogy az erkölcsi kérdést nem egyetlen példázatba zárják. Teret adnak neki. A döntés mellé világot, a világhoz történelmet, a történelemhez következményt rendelnek.

Dante: az erkölcs mint bejárható kozmológia

Az Isteni színjáték ereje részben abból származik, hogy az erkölcsi rendet térként teszi átélhetővé. A pokol körei, a purgatórium teraszai és a paradicsom szférái nem semleges helyszínek. A világ szerkezete maga az értelmezés. A szereplők nemcsak elmondják, mit tettek; helyzetük, mozgásuk, büntetésük vagy felemelkedésük a tett következményének képi modellje. [2]

Ez a szerkezet a mai fantasy egyik alapgesztusává vált: a metafizika földrajzzá alakul. A túlvilág kaput, szintet, határt, őrt és útvonalat kap. A morális különbség heggyé, szakadékká, romvá vagy fényforrássá válik. A modern olvasó ezt már annyira természetesnek érzi, hogy néha elfelejti: a tér nem egyszerűen díszlet. A világépítés itt állítás arról, hogyan függ össze bűn, felelősség, tudás és látás.

Dante rendszere zárt és teológiailag erősen meghatározott. A mai spekulatív fikció többnyire nyitottabb, gyakran szándékosan bizonytalanabb. A forma azonban tovább él: a világrend láthatóvá teszi azt, amit egy hétköznapi történetben csak párbeszédben lehetne magyarázni.

Faust: az ember mint önmagát növelő projekt

Faust problémája modernebbnek hat, mert nem egyszerűen rosszat akar. Többet akar. Több tudást, több tapasztalatot, több világot, nagyobb cselekvési teret. A szerződés azért erős motívum, mert a vágyat elszámolási rendszerré alakítja. Amit most megkap, annak később ára lesz. A kérdés csak az, hogy az ár mikor válik láthatóvá, és ki fizeti meg valójában. [3]

Innen egyenes út vezet a science fictionhöz és a technológiai fantasztikumhoz. A modern Faust nem feltétlenül pergament ír alá. Lehet kutató, vállalatvezető, biotechnológiai úttörő, mesterséges intelligenciát fejlesztő csapat vagy olyan társadalom, amely kényelmi szolgáltatásként rendeli meg saját jövőjét. A szerződés helyét felhasználási feltétel, befektetési ígéret vagy „majd később megoldjuk” típusú technológiai optimizmus veszi át.

A fausti történet azért bírja a műfajváltást, mert nem egy konkrét ördögre épül. Arra a feszültségre épül, hogy az ember képes megnövelni a hatalmát gyorsabban, mint ahogy a következmények értelmezéséhez szükséges erkölcsi és intézményi kapacitását növeli.

Madách: történelem mint egymást követő prototípus

Az ember tragédiája különösen közel áll a sandbox-gondolathoz. Ádám társadalmi modellek sorozatát járja végig, egyetlen életút helyett. Egyiptom, Athén, Róma, Bizánc, Prága, Párizs, London, a falanszter és a jövő további színei eltérő válaszokat adnak ugyanarra a kérdésre: milyen rendben lehetne emberhez méltóan élni? [1]

A mű nem egyszerű történelmi tablót ad. Minden korszak egy hipotézis. Egy eszmény működésbe lép, majd megmutatja a saját veszteségét. A szabadság tömegerőszakba fordulhat, az észszerűség embertelen uniformitásba, a tudományos rend jelentésvesztésbe, a piac szabadsága kizsákmányolásba. Lucifer többnyire nem külső cáfolatot hoz. Megvárja, amíg a rendszer saját működése termeli ki az ellenérvet.

Értelmezési analógiaként ezért lehet The Good Place-t Madách sitcomszintű rokonának nevezni: működési analógiaként, történeti származás állítása nélkül. A sorozat egy erkölcsi rendszert ismételten újraindít, szereplőit eltérő feltételek közé helyezi, majd azt vizsgálja, hogy az egyéni jóság, a szabályalapú pontozás, a társas környezet és a javulás lehetősége hogyan fér meg egymással. A filozófiai iskola itt poénban, félreértésben, kudarcban és karakterfejlődésben működik; az ünnepi beszéd modorát levetette. A komédia nem feltétlenül csökkenti a kérdés súlyát. Néha egyszerűen kisebb ellenállással juttatja be a nappaliba.

A kultúra nem egyszerűen lefelé csorgott

Könnyű lenne azt mondani, hogy a nagy klasszikus kérdések előbb a magas kultúrában éltek, aztán a tömegkultúra demokratizálta őket. Ez részben igaz, de túl tiszta történet. A vallási színjáték, a vásári komédia, a népmonda és a közösségi történetmondás sosem volt kizárólag elit műfaj. Ami valóban változott, az a terjesztés sebessége, költsége, ismételhetősége és elérhető közönsége.

A nyomtatás, a sorozatközlés, a ponyva, a rádió, a mozi, a televízió, majd a streaming és a játék nem egyszerűen több emberhez vitte el ugyanazt a tartalmat. Átalakította a gondolkodási formát is. A háromfelvonásos este helyére kerülhetett több évados karakterív. A magányos olvasás mellé rajongói közösség, fórum, fanfiction és közös értelmezés épült. A befejezett mű mellé epizodikus, javítható, továbbírható kulturális világ került.

A demokratizálódás ezért nem csak hozzáférés. Részvétel is. Az olvasó nézővé, a néző kommentelővé, a kommentelő alkotótárssá, a rajongó közösség pedig időnként saját intézménnyé válik. Közben természetesen minden réteg veszít is valamit. A gyorsabb forma tömörít, leegyszerűsít, karaktertípust gyárt. A szélesebb hozzáférés nem garantál mélyebb értelmezést. Csak több belépési pontot ad.

A Gyűrűk Ura: a hatalom hordozható tárgyként

A Gyűrűk Ura egyik nagy találmánya, hogy a hatalmat tárggyá teszi. A Gyűrű nem pusztán kincs vagy fegyver. Olyan eszköz, amely a használójának szándékát felerősíti, közben pedig lassan átírja, mit tekint elfogadható eszköznek. Az erkölcsi probléma hordozható, elrejthető, örökölhető, megszerezhető és elutasítható. [4]

Tolkien másodlagos világa nem az Isteni színjáték vagy a Faust egyszerű fantasy-átirata. A közös szint az egyetemes emberi kérdés világba építése: hatalom és alázat, halandóság és halhatatlanság, hűség és árulás, remény és kísértés. A különbség az, hogy ezek már népek, tájak, nyelvek, történelmek és tárgyi kultúrák között oszlanak el. A filozófiai tét az egész világ szerkezetében oszlik el, túl egyetlen főhős belső monológján.

A fantasy itt nem menekülés a valóságból. Távolságtartó labor. Az olvasó könnyebben megvizsgál egy hatalmi mechanizmust, ha az nem a saját pártja, munkahelye vagy családja nevét viseli. A sárkány, a gyűrű és a birodalom néha udvariasan elvégzi azt a munkát, amelyet közvetlen politikai nyelven már az első mondatnál blokkolna a táborazonosság.

Dragonlance: amikor az emberiségdráma csapatban játszik

A Dragonlance Krónikák más típusú átalakulást mutatnak. A történet szerepjátékos kampányvilágból és közösen felépített kalandstruktúrából nőtt ki. A nagy erkölcsi és történelmi konfliktus nem egyetlen Ádámra vagy Faustra nehezedik. Szétoszlik egy csapatra. [5]

Ez fontos kulturális változás. A társas fantasyben a világnézet karakterré válik. Van, aki a becsületet, más a kételyt, a hatalomvágyat, a hitet, a cinizmust, a veszteséget vagy a józan gyakorlatiasságot hordozza. A csoport nem pusztán együtt halad a cselekményben; egymást korrigáló és egymást romboló értelmezési rendszerekből áll.

Raistlin például azért marad emlékezetes, mert a fausti vágyat egy törékeny, sértett, rendkívüli képességű személy viseli; az absztrakt „emberiség” közvetítő alakot kap. A hatalom kérdése ettől közelebb kerül. A morális probléma egy társaságban történik, ahol valakinek még együtt kell vacsoráznia vele; a kozmosz tetejéről lekerült az asztal mellé.

A sitcom mint alacsony küszöbű filozófiai gép

A sitcom kis teret használ. Lakás, munkahely, étterem, űrhajó, túlvilági lakópark. Éppen ezért jó a rendszerek tesztelésére. Ugyanazok a szereplők újra és újra belépnek ugyanabba a társas geometriába. A változók kicsik, a visszacsatolás gyors, a következmény pedig többnyire még a reklámszünet előtt látható. [6][7][8][9]

The Big Bang Theory tudománytörténeti pontosságát vagy társadalmi reprezentációját lehet vitatni, és érdemes is. A sorozat kulturális teljesítménye mégis az, hogy a tudományos identitást, szakmai rivalizálást, intelligenciát, társas ügyetlenséget és hétköznapi kötődést tömegformátumba tette. A fizikából nem lett fizikaóra, de a kutató megszűnt kizárólag fehér köpenyes mellékszereplő lenni. Beköltözött a nappaliba, és kiderült róla, hogy a világegyetem eredeténél néha nehezebb kérdés, ki ült a helyére a kanapén.

A Better Off Ted - a megadott „Better Call Ted” címhez leginkább illeszkedő sorozat - a vállalati Faustot tömöríti sitcomba. A Veridian Dynamics minden erkölcsi kérdést kutatás-fejlesztési projektté és kommunikációs feladattá képes alakítani. A szervezet önjáró racionalitásként jelenik meg, és túlmutat a gonosz főnök egyszerű alakján: ami technikailag lehetséges és üzletileg hasznos, az előbb-utóbb kap egy prezentációt. A komédia attól működik, hogy a szereplők többnyire pontosan érzik az abszurditást, mégis a rendszeren belül kell ebédszünetet tartaniuk.

Az Avenue 5 ugyanezt a logikát nagyobb, látványosabb és fizikailag könyörtelenebb térbe viszi. A luxus-űrhajó arculata kompetenciát ígér, miközben a háttérben törékeny infrastruktúra, szerepjátékot játszó vezetés, készlethiány és tömegpánik dolgozik. Itt a sitcom már rendszerkatasztrófa-szimulátor. A poén nem oldja meg a pályakorrekciót. Csak megmutatja, milyen gyorsan foszlik le a szolgáltatási nyelv, amikor a gravitáció és az ellátási lánc visszakéri a szót.

A műfajváltás nyeresége és vesztesége

Amikor az emberiségdráma fantasyvé, science fictionné vagy sitcommá alakul, nem marad változatlan. Nyer konkrétságot, karakterközelséget, vizuális erőt és szélesebb hozzáférést. Elveszíthet történeti mélységet, teológiai következetességet vagy filozófiai lassúságot. Egy poén képes pontosan feltárni egy intézményi ellentmondást, de ritkán helyettesít teljes társadalomelméletet. Egy fantasy-világ képes erősen megmutatni a korrupció természetét, de saját esztétikája könnyen elfedi a valós történeti különbségeket.

A kérdés ezért nem az, hogy a sitcom „alacsonyabb” műfaj-e, mint Madách. Más felbontásban dolgozik. Madách egy színben civilizációs modellt futtat. A sitcom egy konyhaasztalnál mutatja meg, hogyan szivárog be ugyanaz a modell az emberi viszonyokba. Az egyik nagyít, a másik közel hoz.

A kulturális demokratizálódás legjobb eredménye nem az, hogy minden klasszikusból készül könnyített változat. Az, hogy ugyanahhoz a kérdéshez több bejárat nyílik. Valaki Dantén keresztül érkezik, más Tolkien, Dragonlance, The Good Place vagy egy vállalati komédia felől. A komoly munka ott kezdődik, amikor a bejárat után nem állunk meg az előszobában.

Ugyanaz a kérdés, más hordozó

Az FD magas szintű nézőpontjából ezek a művek azért kerülhetnek egy térbe, mert eltérő kulturális formákban hasonló feszültségeket tartanak fenn: szabadság és következmény, rend és embertelenség, tudás és hatalom, egyéni szándék és rendszerhatás, halandóság és túlterjeszkedés. Ez nem jelenti, hogy ugyanazt a módszert vagy ugyanazt a világnézetet képviselik. A rokonság a kérdések szerkezetében van, nem egy rejtett közös kódban.

Az emberiségdráma tehát nem tűnt el. Szétköltözött. Egy része fantasy-eposzban él, más része űrhajón, laborban, túlvilági lakóparkban vagy három kanapé között. A kultúra szélesebb lett, zajosabb és töredezettebb. Cserébe több ember tud belépni abba a régi kísérletbe, amelyben újra meg újra megpróbáljuk berendezni az emberi világot, majd kissé idegesen megvárjuk, mit kezd velünk.

Hivatkozások

[1] Madách Imre: Az ember tragédiája. Magyar Elektronikus Könyvtár, kritikai és digitális kiadások.

[2] Dante Alighieri: Isteni színjáték; valamint a mű erkölcsi és kozmológiai szerkezetének standard irodalomtörténeti értelmezései.

[3] Johann Wolfgang von Goethe: Faust I-II; a Faust-hagyomány modernitás-, tudás- és hatalomértelmezései.

[4] The Tolkien Estate: J. R. R. Tolkien műveinek hivatalos bemutatása; különösen a hatalom, halandóság, hűség és árulás visszatérő kérdései.

[5] D&D Beyond; Penguin Random House: a Dragonlance világ és a Dragonlance Chronicles keletkezéstörténete.

[6] The Good Place, NBC/Universal Television; valamint a sorozat morálfilozófiai tanácsadóiról és etikai témáiról szóló szakmai elemzések.

[7] The Big Bang Theory, CBS/Warner Bros. Television.

[8] Better Off Ted, ABC; Victor Fresco sorozata a vállalati erkölcs és személyes felelősség konfliktusáról.

[9] Avenue 5, HBO/Sky; Armando Iannucci science fiction komédiája a vezetés, infrastruktúra és tömegviselkedés rendszerhibáiról.